Elhalálozási életkor becslése
Az elhalálozási életkor becslése az előkerült emberi maradványok esetében – a lágy részek hiányában – a csontok és fogak mérhető (kvantitatív) és morfológiai (kvalitatív) jellemzőinek vizsgálatán alapul. A módszerek minden esetben a biológiai életkor meghatározására alkalmasak, amely a vizsgált szervrendszerek – jelen esetben a fogazat és a csontváz – fejlettségét, ill. öregedési folyamatainak előrehaladottságát tükrözi. A becslés olyan fejlődési és öregedési folyamatokra épül, amelyek minden emberben lezajlanak, és stádiumaik genetikailag meghatározott sorrendben és időzítéssel követik egymást. Fontos szempont, hogy a biológiai jellegek lehetőleg ritkán mutassanak kóros elváltozásokat, és az anyagcsere vagy a tápláltsági állapot változásai ne befolyásolják jelentősen őket. A csontok és fogak alapján alkalmazható korbecslő technikákhoz kapcsolódóan ezeket a fejlődési és öregedési folyamatokat is röviden ismertetjük.
A vizsgálat első lépése annak eldöntése, hogy a maradvány gyermek vagy felnőtt egyéntől származik. Ez meghatározza, hogy a gyermek- vagy a felnőttkorra kidolgozott módszereket kell alkalmaznunk. Ezt követően minden elérhető módszerrel érdemes becslést adni az elhalálozási életkorra, majd az eredményeket összevetve meghatározni egy életkori intervallumot. Fontos hangsúlyozni, hogy a korbecslés soha nem adhat évre pontos eredményt: mindig csak egy intervallum határozható meg. Gyermekek esetében ez az intervallum viszonylag szűk lehet (akár 1-2 év, pl. 6-7 éves), míg felnőttek esetében jóval tágabb, akár 10 éves tartomány is előfordulhat (pl. 55-65 éves).
A csontok és fogak vizsgálata alapján alkalmazható korbecslő módszerek többsége egy fejlődési vagy öregedési sort mutat be, amelynek stádiumai közül ki kell választanunk azt, amelyhez a vizsgált egyén leginkább hasonlít. A stádiumok meghatározása szöveges leírás és szemléltető ábrák alapján történik, és minden stádiumhoz egy meghatározott életkori intervallum tartozik.
A történeti embertani vizsgálatok során az elhalálozási életkor becslését követően az egyéneket életkori szakaszokba is besorolják. Számos életkori kategóriarendszer létezik, ezek közül a leggyakrabban alkalmazottak a következők:
Martin-féle (1928)
- Újszülöttek (neonatus): 0-1 év
- Gyermekkorúak I. (infans I.): 2-6 év
- Gyermekkorúak II. (infans II.): 17-14 év
- Serdülők (juvenis): 15-19 év
- Felnőttek (adultus): 20-39 év
- Érettkorúak (maturus): 40-59 év
- Időskorúak (senilis): 60- év
Buikstra–Ubelaker – féle (1994)
- Csecsemők: 0-3 év
- Gyermekek: 4-12 év
- Serdülők: 13-20 év
- Fiatal felnőttek: 21-34 év
- Középkorúak: 35-49 év
- Időskorúak: 50+ év
Az életkori szakaszokba történő besorolás lehetővé teszi, hogy a különböző hosszúságú életkori intervallummal jellemezhető egyének (például 3-4 éves, 6-7 éves, 8-10 éves gyermekek vagy 50-55 éves felnőttek) adatai összevonhatóvá és közösen értékelhetővé váljanak. Ennek segítségével meghatározható az egyes életkori csoportok előfordulási gyakorisága a vizsgált leletegyüttesben, például egy temetőben feltárt sírok népességének elemzése során.